III. Béla halálát követően trónviszály tört ki. Ez jó alkalom volt arra, hogy a főurak újabb és újabb birtokokat szerezzenek támogatásuk fejében. II. András uralkodása alatt a királyi birtokok nagyon megfogyatkoztak, a királyi vármegyerendszer nem volt képes ellátni katonai, és igazgatási feladatait. Emiatt a király a hadjárataihoz a nagyurak magánhadseregeit volt kénytelen lízingelni. A sikertelen hadjáratok (pl. szentföld) kiürítették a királyi kincstárat, ezért az uralkodó a regálejövedelmekre[1] akart támaszkodni.

A királyi hatalom hanyatlásától – a királyon kívül – a szerviensek[2] és a várjobbágyok[3] sem voltak elragadtatva. Mindkét réteget az fenyegette, hogy a megerősödő földesurak magánhadseregeiben kell katonáskodniuk, emiatt szervezkedések indultak a nagybirtokosok ellen.[4]

Az elégedetlenség társadalmi mozgalommá szélesedett, és 1222-ben a fehérvári törvénylátó napokon a királyt az aranybulla kiadására kényszerítették.

-         nemesség, polgárság jogai

-         megtiltja a nemesség adózását

-         idegenek nem viselhetnek tisztséget

-         szerviensek, várjobbágyok szabadsága

-         ellenállási záradék (1231-ig)

Megvalósítása a király és a nagyurak ellenállása miatt elmaradt, emiatt új formában kezdtek szervezkedni. 1232-től a szerviensek bíráskodási jogot kapnak, innentől számítjuk a nemesi vármegye kezdetét. A nemesi vármegyék a földbirtokosok önkormányzati szervei, élükön a király által kinevezett ispánnal.

II. András halála után fia, IV. Béla lett az uralkodó. Ő megpróbálta a birtokadományokat visszaszerezni, a nagybirtokosokat megfékezni, és ráadásul befogadta az országba a tatárok elől menekülő kunokat. E két lépésével sikerült szinte az egész társadalmat maga ellen fordítania, emiatt aztán a tetszési indexe meredeken megzuhant. A magyar urak kinyírták a kunok vezérét, mire ők kivonultak az országból, így a tatárok támadásakor (1241-42) sem a magyar urak seregei, sem a kunok seregei nem álltak rendelkezésre. Külföldről sem kaptunk segítséget, mert a nyugati államok az invesztitúra-harcokkal voltak elfoglalva.

A tatárjárás pusztításai után IV. Béla állította vissza az életet az országban, visszahívta a kunokat, és cseh, német, román telepesekkel népesítette be az országot. Szakítva addigi politikájával, birtokokat adományozott, feltételként kővárak építését írta elő. Megerősítette a szerviensek jogait, a nemesi megye kis-, és középbirtokos vezetőit beillesztette az igazságszolgáltatás rendjébe. Innentől hívják a szervienseket nemesnek, a nagybirtokosokat pedig bárónak. A várjobbágyok és a kisbirtokosok egy része felemelkedett, többségük jobbágy lett, amely megkapta a szabad költözés jogát. A bárók egyre nagyobb hatalomhoz jutottak, a területükön élő kisnemesek is az ő szolgálatában álltak, így alakult ki a familiaritás. A XIII. század második felére a királyi birtokrendszer széthullott, a bárók országnyi területek felett uralkodtak.